Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Test Szellem Lélek=Egység=EGÉSZ-SÉG

2021.09.29

6806_318620601638999_3051724103101599463_n.jpgEzek évezredek alatt ritkán érték el kifejlettségüket, mert torzították a Földi valóságot. Isten az embert azért teremtette, hogy öröme legyen a világban, maga az emberben is. Élete legyen öröm, amit élvezzen, szeressen, hiszen ezért teremtette Ádámnak a társat, nemcsak a fajfenntartása volt a terve. Szerette őket, hiszen egy élővilágba helyezte őket, amelyre vigyázniuk kellett volna, és ami táplálékot és örömet adott volna nekik, ha mindezt hagyták volna a sötét erők képviselői.

A mai XX1.sz-ban arra jutott az ember, hogy semmivel sem elégedett, mindent tönkretesz és mindent fejtetőre állít. Sajnos milliókban fel sem merül mindez, hogy mindaz, ami a világunkban történik egyáltalán nem jó. Alszanak, alva járnak és élnek, manipulálva vannak, azt hiszik, hogy minden hasonlóan zajlik az életükben, ahogy elődeiknek…. Nem feltétlen volt minden rossz, de ahogy jó sem, ha visszatekintünk: rá kell jönnünk, hogy semelyik szenvedés nem érte meg, amit az emberekből kisajtolt az éppen fennálló társadalom. S az ember, mindig elhitte, hogy az áldozat, amit hoz, az a következő nemzedékeknek jobb életet hoz, de mára odajutott, hogy semmi sem lesz elég, amíg az ember ÉL, tehát érez, szeret, örül, egészséges. Mindent ennek a nevében tetetnek meg velünk, de közben a háttérben éppen az ellenkezőjét akarják elérni. Élő robotmunkásokra van szükség, akik érzések, érzékek nélkül tud létezni, amíg nekik tud dolgozni, tehát amíg nekik hasznos.

Én nem érzem magam tárgynak, ami élettelen, remélem te sem?

Vegyük sorban: Test, amit elsősorban a szüleidtől kaptál és Istentől, s nem mellesleg te választottad meg az utad a leszületés előtt a kiválasztott emberektől lettél. Nincs és nem is volt „ideális” test, sokszor és sokan keresték, hogy mit jelent, hogy szépség, de ez egy olyan fogalom, amit senki nem tud pontosan megmondani, leírni, hiszen ahogy a Világ sokszínűségében van a szépség, így azok részei, tehát mi is a sokféleségében vagyunk szépek és egyediek. Dokumentumfilmben addig jutottak, hogy a szépség talán abból ered, hogy azon embereket tartunk szépnek, akiknek szimmetrikus mindkét arcuk, a formáik pedig illenek egyéniségükhöz, a stílusukat pedig megtalálták; megismerték saját magukat, amit belül hordoznak magukban. Egyediségünkben van a kulcs, nem kell hasonlítanunk egymásra. Felnőttkorunkig fejlődünk, növekedünk, addigra kellene megtanulnunk, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk, azzal a szemmel, hajjal, azzal a szájjal, lábakkal, mellekkel, vállakkal, amiket örököltünk vmelyik felmenőktől egy kis újjávarázsolással, hiszen senki sincs pontosan ugyanolyan, mint mi. Fogadjuk el, hogy így vagyunk tökéletesek, javítani persze lehet mozgással, szeretettel, de hozzányúlni felesleges. Amit Isten adott, az úgyis olyan, mint a ter(em)-észet, hogy visszaköveteli magának. Kölcsönkaptuk egy időre, amire vigyáznunk kell, amire figyelnünk kell, mert jeleket közöl velünk, hogy ha vmi nem jól működik körülöttünk, bennünk. Ebben az eltorzított, felhangosított világban, sokszor nem hallunk, nem látunk, nem akarunk érezni, még önmagunkat sem, sőt nem tanuljuk meg, hogy önmagunkra kell figyelni. A társadalmunk azt tanítja meg, hogy figyelj másokra, de magunkra nem úgy figyelünk, ahogy kellene. Nem vágyak kergetése a cél. Meg kell állnunk és megkérdeznünk önmagunktól, hogy mi a jó nekem, hogyan érzem magam jól? Nem mondhatja meg nekem azt más, sem orvos, sem segítő, se bármilyen számmal kifejezhető állapot, hogy akkor fogom jól érezni magam. Amint bent, úgy kint. Nincs véletlenül megjelenő pattanás, nincs véletlenül felhalmozódott méreg, ami forr bennem. Minden ok-okozat függvénye.

A TEST-nek is meg kell adni a tiszteletet, el kell fogadni, mindazzal, ami van belül is, kívül is. Nem lehet mindenki birkózó, távfutó, szépségkirálynő, énekesnő stb. Dolgunk van vele, hiszen ebben születtünk erre a világra. Azt a családot, családi karmát kell végig vinnünk, feloldanunk, illetve azt az adottságokat kell újra megismernünk magunkban, amelyek bennünk vannak, valószínűleg dolgunk van vele itt és most. Tiszteletben élni vele, hogy figyelek rá, odafigyelek a jelekre, a változásokra, hiszen semmi sem állandó. Óvnom kell, hogy tovább tudjam teljesíteni az életfeladatom, amellyel érkeztem ebbe a családba, ebbe a nemzetbe, ebbe a világba. Az élet változásaival pedig összhangban változni az idő előrehaladtával. A végezetében, pedig ugyanolyan fontos a tisztelete. A halál, csak egy állapot, egy átmenet. Amikor születünk, örülnek nekünk, tiszteletben tartanak, ápolnak, ugyanolyan hozzáállást érdemel ez a létállapot is. Sokféle társadalmak voltak már a Földünkön, hiszen ezekből tudhatjuk leginkább, hogy hogyan éltek, mit táplálkoztak, milyenek is voltak őseink, milyen szokásaik voltak. De ha mindent elpusztítunk, eltorzítunk, csak egy eltorzított világot tudunk átadni az utánunk jövőknek.

Miért várjuk el, hogy tiszteljük egymást, ha mi sem tiszteljük meg egymást, életünkben és halálunkban sem. Nem számít, hogy ki milyen vallásban hisz, ennek sok köze nincs igazából az emberhez, életéhez, halálához; csupán ebből is a nyugati társadalmak üzletet csináltak, mint mindenből.

Ma azt próbálják bemagyarázni nekünk, hogy nincs elég temető, hogy sokba kerül a temetkezés stb. ezért mindenféle „szadista” módját kitalálnak és szépnek tálalva jó pénzért eladják nekünk. Kérdem én: miért ne lenne elég temető, miért ne lenne elegendő pénz, miért kellene bármilyen divatot is teremteni egy temetéssel? Egy temetés, amennyiben szép lehet, akkor szintén az elhunytról kell, hogy szóljon és azokról, akik az emlékét tovább őrzik. Egyiknek sem kell, hogy célja legyen a divat.

A születéssel alanyi jogunk: itt lenni ebben a világban, ebben a nemzetben, ebben az országban, akkor holtunkban is kell, hogy helyünk legyen benne, hiszen az életünket is ennek a társadalomnak, nemzetünknek, jogállamnak megfelelően éltük.

Nem értek egyet azzal sem, hogy az államnak van joga a testünk felett, amennyiben nem rendelkezünk felette életünkben.

Miért lenne felette bármilyen joga? Ezek a társadalmak semmit nem adtak/adnak nekünk ingyen, holott bennünket mindenre rákényszerítenek/tettek és követeléseik vannak felénk, amiért busásan megfizettük/jük az árát az adónak adójával mindenen, sőt az unokáink életét is eladósítva előre biztosítva fennállásukat.

Ne hagyjuk, hogy robottá tegyék testünket, életünket, gyermekeink életét!

Ne engedjük, hogy a saját gondolatainkat, érzéseinket, hovatartozásunkat, intim terünkbe beleszólásaik legyenek! Harcoljuk ki magunknak mindehhez jogainkat, ezen ne gazdagodjon meg senki, se állam, se egészségügy, se temetkezési szervek! Az embernek joga eldönteni, hogy mit szeretne, hogy szeretne távozni, ha szólítja az Úr.

Az életünk során nem szabad, hogy szemérmesek legyünk, hogy tabuként tartsuk az elmúlást, az utolsó utunk körüli teendőket. Hiszen az érkezésünket is többé-kevésbé megtervezték, megálmodták… Tanítsuk meg gyermekeinknek, ahogy más nemzetek is tanítják, hogy ez egy állapot, egy átmenet, ami fájdalmas, de elfogadhatóbbá válik, ha megértjük értelmét. Ne tekintsünk úgy rá, mint egy teherre, mint egy örökös nehézsúlyra! Az emlék marad így is, mindennek van értelme, az Isten semmit nem teremtett ok nélkül, mindennek van mondani valója, az életünknek is, csak meg kell tudnunk érteni és értetni mindazokkal, akik körülvesznek bennünket, vagy találkoztak velünk az életben.

Hosszú idő, amire megértjük, feldolgozzuk ki és mit tanított, mit őriztünk meg belőle, vagy épp mi mit tanítottunk neki, hogy több, jobb legyünk általa, s vele.

Kölcsönhatásban állunk mindannyian. Nem mondhatunk le egymásról, mert megöregedett, mert nehéz ellátni, gondoskodni róla. Rólunk se mondtak le, pedig mi is biztos nehézségeket okoztunk nekik, sőt biztos voltak idők, amikor sorspróbáló időket éltek meg. Persze mindenkinek más a nehéz, nincs egyforma két élet, egyforma életút, ahogy mindenkinek más a nehéz.

A mai fiatalok azt mondják, hogy nekem mindegy, hogy hogyan temetnek el, de ha megkérdezzük, hogy járt-e temetésen, kiderül, hogy lehet, hogy még a saját nagyanyja temetésén sem volt jelen tizenévesként sem, mert a szülei féltették. De vajon ez normális, mitől féltették, mit kellett tőle eldugni, mit kell neki hazudni? Egy álszent társadalom. Milyen pompát ígér ez az egész nyugati társadalom? Felsőoktatást, pompás fizetést, márkás ruhákat, menő okos életet???

A valóság pedig az, hogy egy hitelre épített, leszedált világot, ami kivezet az ember tudatos élettel teli világából. A nagy nihil….ugye, hogy volt már itt ez az egész, s az sem vezetett sehová a kiégésen kívül.

Kérdem én: mit tud a világ azon társadalmakból, ahol a halottaikat leégették, vagy bedobták a tengerbe? Ma már azon kísérletezik a tudomány, hogy vízzel porlassza szét a tetemet, ez nem undorító…és nem meggyalázás, akkor mi?

 

Emlékhelyet alakítunk ki egy több száz éve meghalt hősies cselekedetű embernek, vagy keresztet teszünk egy helyhez, ahol meghalt egy hozzátartozónk, akkor miért akarnánk ezeket a temetéseket, ahol személytelenné válik az a személy, aki addig fontos volt nekünk.

Rendben van, hogy gondolunk rá, de kell egy hely, ahol megnyugszunk, amit ápolunk az ő emlékére, tiszteletére tartunk fenn, amiből szintén nem szabadna, hogy pénzt húzzanak le évekkel később sem, hiszen egyszer megfizettük. Ne váltsunk mindent pénzre, az életet fennhangon hangoztatjuk, hogy nem megvehető, akkor ne hagyjuk, hogy mégis egy-egy része megvehető legyen!