Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A XX. és XXI. század lehetetlen, de mégis megtörtént esetei

A történetem kezdem a végén, ami még korán sem az egésznek a vége. Ma 2011-ben csodálkozunk, hogy milyen kisebbséggel való atrocitások vannak, pedig nem kellene csodálkozni, mert igen is bennünk, magyar emberekben (felfogásban) van a hiba. Nem kell még hozzá kisebbségben élő nemzetnek sem lenni. Én magyar vagyok, Mo-n születtem és minden családtagom magyar.  A gyermekem 6 éves, kb. féléve hajtogatják a helyi önkormányzati óvodában, hogy kezelhetetlen, hogy nevelési problémái és pszichológiai problémái vannak: türelmetlen, agresszív, és miért ne van indok mire fogni, a szülők elválnak. Még talán megérthető is, fel is fogható.  Az óvónők külön kérésére, én, mint szülő feltétlenül kérjem a pszichológushoz küldést, mert már ők nem tudnak vele mit kezdeni.

Hónapok múlva eljutunk végre a megadott időpontban a tanácsadóba, ahol mindenféle teszteléseket folytatnak a gyerekkel, amíg mi szülők kinn várunk, majd behívatnak. Közlik, amit eddig is tudtunk, hogy a gyerek nagyon jó képességű és csak 15-20percig tud figyelni, ezért maradjon az óvodába még egy évet. Majd előhozom a kérést és kinevetnek. Ebből a kislányból bármit ki lehetett volna hozni, és semmi szükség ilyen beavatkozásra, mert pedagógus probléma van. A türelmetlensége is abból ered, hogy nem foglalkoztak vele úgy és olyan módon, ahogy kellett volna, és ő nagyon meg szeretne felelni. 

Szeret szerepelni, na és az miért baj, sőt ki kell használni, kiáll magáért, és? Egyke, ki is fog és ez külön jó a mai világban. Ha más környéken élnénk, mehetne akár iskolába is, mert vannak beszoktatós iskolák, de a miénk nem foglalkozik ezzel. Micsoda, unatkozni fog a gyerek a köv. évben, mert nem tudnak neki újat mutatni? Egy óvónő nem tud egy 6 éves gyereknek mutatni újat? - kérdezi tőlem, - Mi ez, ez egy labda? (S ezek nem az én szavaim, csupán ismétlem, amivel akkor ott szembesítettek bennünket.)

Véleményem: Más munkahelyen, ha olyan feladatot adnak, amit nem tudunk megoldani, akkor elbocsájtják az illetőt, mert alkalmatlan, itt ez nem így működik, a feladatokat le és átrázhatják különböző emberekre, intézményekre. Szóval, melyik rendszer különböző örökségeit is nyögjük éppen? Mindent ráfogunk a szocializmusra, de az én koromban 30-35 gyerekre jutott egy óvónő, nem pedig kettő, plusz dadussal, és jutott ránk idő és nem volt ilyen probléma sehol, értelmes felnőttek lettünk és mindenki elvégzett különböző szinteken iskolákat.

Másnap az óvodában közli a férjem, hogy nem visszük sehová pszichológushoz a gyereket, és nem fejlődési probléma van. Vállat rándít az óvónő, hogy nagyon sok a gyerek.

Most akkor, túl sokan lennénk, túl sok a magyar népszaporulat?  Miben is lehet itt megbízni? Mire is annyira büszke ez a nagyközség, ami működik, az sem működik rendesen?

Visszatérve a bekezdéshez, 14 éve költöztem ide az ország másik feléből az Alföldről, a Duna-Tisza közéről, készpénzen vettem az ingatlanom apai örökségből huszonévesen, semmit nem tudtam a faluról. Akkor sem fogadtak szépen, mert már a következő héten feljelentettek, majd különböző kisebb-nagyobb kellemetlenségeket okoztak az életemben, amivel keserítették és nehezítették az életem, s amint látható ennek még nincs vége.

Majd úgy döntöttem elköltözöm, árulom a házam és a falu nevének hallatára, már le is teszik a telefont az érdeklődők. Vajon mit tudnak ők, amit én régen nem tudtam? Ennyi év alatt túl sok minden nem változott a nagy községben, vannak törzs gyökeres lepsényiek, akik nemhogy nem fogadnak be, de még piszkálnak is másokat, akik úgy mond, mint én is ” betolakodtak” a faluba (tisztelet annak a kevés embernek, aki nem tartozik közéjük). Most kérdem: Mire is büszke ennyire ez a falu? Sokkal kisebb faluból jöttem ide és több minden van és volt is, mint itt. Ott nemcsak követelmények vannak, de ötletek, összefogás is a jövőért, hogy megmentsék a falut a kiöregedéstől.

Most úgy látszik egy gyereken is pálcát törnek, mert a csoportban vannak sokkal rosszabb képességű gyerekek, akik elüldögélnek, nem szólnak és ezáltal „jó gyerekek”, de ők mennek iskolába. Most azon kell, gondolkozzam, hogy hová is vigyem a gyerekem, mert ez az óvoda többé nem megfelelő.  Ez csak kihasználja a szülőket és követel, nem a gyermekek érdekeit szolgálja. A mai világban sok óvoda azért küzd, hogy legyen egyáltalán, aki odajár és fennmaradhasson, de ez úgy látszik, nem mindenhol van így az országban. Ebben is különbözik a többi magyar falutól.

Az volt mindig a jelszavam, hogy „élni és élni hagyni, elfogadni és elfogadtatni”. Ma rá kellett jönnöm, hogy ha én nem is bántok másokat, ők nem tartják ezt tiszteletben. Elfogadni kénytelen vagyok, amíg itt élek – harcolnia kell egy anyának, még ha nem is akar. Ma már nem szeretném, hogy befogadjanak, nem akarok idetartozni, nincs miért erre büszkének lennem, pedig lehetnének a falunak kiemelt dolgai, amire büszke lehetne és kihasználhatna dolgokat, de itt minden az enyészeté, vagy el van zárva, mert tönkre megy a használattól.

Hol vannak azok a magyarok és leszármazottaik, akikre büszke mindenki, és akiket követnek a ma élő utódaik? Ezért tart itt egy falu, ezért tart itt egy ország, mert ez nem egyedi eset, csak itt vhogy túl sok ilyen kiéleződik.

Megérkezett a részletes szaktanácsadói vélemény hivatalosan az óvodába, önkormányzathoz, a családnak. Eltelik pár nap: az anyák napja ünnepén az én „ugra-bugra kis bocika”, türelmetlen, agresszív gyerekemmel szerepeltetnek, és hát látszik, hogy hány gyerek is tud verset mondani és szerepelni, vagy akár nyugton üldögélni…. az életet írom, nem kitalálom a dolgokat. S az élet hozza, hogy nem a „bocika” mekeg-makog… és én nyelek, de nem bántok meg senkit.

Majd újabb pár nap és elkezdődnek a „kedvességek”, szorongatják a kislány kezét és sírva fakad, mert annyira szorítják ketten is. Még ezért sem szólunk szülők, megérdemli  gondoljuk, biztos. Újabb pár nap és elkezdődött a sárdobálás, kérdőre vont az óvónő, hogy „kedves anyuka”, hogy is született ez a vélemény? Mert ezt ők nem értik, mert a gyerek egy év múlva is ilyen lesz.

Majd elmondom, hogy több oldalról is előhoztam a tanácsadóknak a pszichológus kérdést és tisztán többször a szemünkbe mondták, hogy nincs szükség rá, mert itt az a probléma, hogy ami nehezen megy neki, azt elkapkodja, és mivel zavarja az, hogy nem sikerül, ő magát okolja, ami abból ered, hogy azokat több és  más oldalról meg kellett volna szeretetni vele és akkor könnyebben elfogadná, és nem lenne türelmetlen. Még véletlenül sem szeretném megbántani a pedagógusokat, ezért is fogalmaztam ennyire körbeírva, de ők nem hagyják annyiban. Ja, van ő nekik 28 gyerek, nem foglalkozhatnak egy gyerekkel többet, meg, amiért ilyen a kislány, ezért így is több idő jutott rá. Ezek a tanácsadók nem értenek hozzá, nem mutatta ennyi idő alatt ki, keveset voltak vele. Erre azt felelem, hogy több mint egy órán át tesztelték és a többféle kereszttesztek eredményét mondták el nekünk. Akkora már felhergelődnek, pedig itt már nekem lenne miért, mert az én gyerekemet próbálták kikészíteni és meghurcolni, és én is az ő véleményük mellé álltam a tanácsadók előtt, mert a gyerekemnek azt hittem ezzel teszek a legjobbat. Engem nevettek ki, a rosszul felállított diagnózisuk miatt. Majd elmondom, én sokkal nagyobb csoportban és egy óvónővel értem el az iskolai szintet és semmi ilyen probléma nem adódott a közel 40 főből, nem értek hozzá szakmailag, én nem vagyok pedagógus, más végzettségem van. Erre elszaladnak….az öltözőben odarohan még hozzám a kedves pedagógus, hogy mit is akar ezzel a 40 fővel mondani? Mit, hogy mi nem végeztük rendesen a munkánkat? Még mindig higgadt vagyok, mert tisztelem, hogy pedagógus és hogy idősebb, és azt felelem, hogy a szakvéleményben le van írva, hogy nem megfelelő oktatást kapott, s bár nagyon kedves és jó képességű gyerek kérik, hogy még plusz egyéni képzést kidolgozva fejlesszék a tudását. S hát addigra egyre paprikázva nekem esik, hogy és vajon anyuka, maga szerint az normális, hogy amikor 4 évesen a gyerek elkezdett járni ide, akkor futkosott, mint a „kerge birka”?Csak sérteget, de tűrök….- Nem tudom, nem vagyok pedagógus, s hogy melyik gyereknek mekkora mozgásigénye van, és milyen érettnek kell lennie, abban a korban. S ha mi keveset foglalkoztunk vele, akkor a szülő miért nem fejlesztette? Mondom erre is rákérdeztem, hogy ki mit mulasztott, amire azt mondta a vezető tanácsadó itt nincs másról szó, csak pedagógus problémáról, ezeket a készségeket, tudásokat nem a szülőnek kell fejlesztenie egy gyermekben.

Szerintem nagyon körültekintő voltam ahhoz képest, ahogy nekünk mondták el hétköznapi nyelven, nem hiszem, hogy itt ők beszélhetnek sértettségről, és sértésekről sem, mert ő sértegette a gyermekemet is, amit szó nélkül eddig eltűrtünk.  Szakmai nyelven pedig a szakvélemény van, ami ellen fellebezhetnek, ha nem értenek a véleménnyel egyet, megvan a joga hozzá minden érintett személynek.

Azt mondja a mondás, hogy a hitetlen ember mindenre képes, mindent meg mer tenni. Én elhittem a pedagógusok véleményét, kiálltam mellette és nem a gyermekem mellett álltam, hanem a haladás, mellé, amit a szakavatott emberek megcáfoltak. Kételkedhetnek a szavaimban, de kérjék ki a beadványt, s látni fogják. A gyermekemnek pedig meg fogom találni a megfelelő óvodát és óvónőt, ahol megfelelően foglalkoznak majd vele, nemcsak létszámként kezelik, s továbbá nem tűröm el a sértéseiket.